A hyai vak imaya szerette a magányt. Valamikor volt neve, törékeny, világtalanul született kislányként: Szibill. Az ithembai árvaház küszöbén találtak rá két hónapos korában. Egy cetli volt alatta, rajta remegő kézzel írt mondat: Szibill, akit szeret az erdő, és messzire lát. Egyetlen tűpontos emléke volt azelőttről: kesernyés, de otthonos illat, kérges bőrű kéz, melegen dobogó szív és tüdő és puhaság, ahogy egy altatódalt dúdol valami időn és téren túli hang olyan nyelven, amelyet nem ismer.

– Hát te tudsz beszélni? – kérdezi Aniya. – A Hold Csarnokában mindenki egy nyelvet beszél, ahogy az idő is egy: egyszerre történik múlt, jelen és jövő – mondja Elena, a kis ktulumókus, és elindul. Aniya megpróbálja felfogni, amit hallott, de beleborzong, és inkább letesz róla. Követi Elenát.

A walkie-talkie-t a sztánai ószeren vette neki az apja ötéves korában. Valamelyik ősi kalotai telepes család örökségéből kerülhetett elő. Apjával egyik kedvenc játékszerük lett belőle, órákat töltöttek el Kalota erdőiben, dombokon-hegyeken kalandozva, vadakra lesve, feltérképezve mindenféle kis barlangot, patakot, ösvényt és zugot. Mindig külön utakon indultak el, és a walkie-talkie segítségével találtak vissza egymáshoz...

Órákig gyalogolnak Grande Dio City kanálisrendszerén keresztül. Mercédes kimerültsége miatt folyamatosan meg kell állniuk pihenni. A Káldeus ilyenkor vizet, gyümölcsöt, diót és proteinkockákat vesz elő a nagy hátizsákból, és odaadja útitársának.

Nunu pipafüstbe burkolózva várja őket Novo Cluj határában. Arcán gondterhelt árnyékok. – Maugli főnök – biccent Stefannak –, Damian... mi jót láttatok? Damian nem bírja magában tartani: – Láttuk Aru Arut, Nunu. Ott sétált el előttünk a völgyben Aru Aru!

A Felső Kapunál hagyja el Ithemba várost Aniya és a Holdőrség ötven tagja, köztük édesapja, Eduardo és Arek Magarian, Damian nagyapja. A várost őserdő veszi körül – Hya rengeteg csodái közül az egyik. Ezek az őserdők a hold felszíne (vagy, ahogy a hyaiak mondják: a kéreg) alatt alakultak ki, de senki nem tudja, mikor és hogyan.

– Miről énekelnek a szélmadarak, Stefan? – teszi fel a kérdést hirtelen Damian újdonsült arborai barátjának. Jóval pirkadat előtt elindultak a városból, Novo Clujból, ahol Nunu született, és ahol jelenleg Damian is él. Novo Cluj egyike Arbora öt városának, amelyek létezését megtűrte az Erdő Szelleme...

Körülöttük kigyúlnak az éjszakai fények, és Luigi kutya mocorogni kezd a lábánál. Aniya némán nézi a Prae folyót, ahogy folyik egy mesterséges város mesterséges fényeinél a mesterséges gravitációban, egy hold kérge alatt. Hya, a Limbó, a feketepiacok feketepiaca, a szabad világok legszabadabbika, itt töltötte el eddigi életét, pontosan tizennyolc évet. Fejében összekavarodik a képzelete az emlékekkel és az álomképekkel.

David Reisz kapitány igyekszik elrejteni szorongását. Mielőtt belép a saloméi Kancellária előterébe, gyorsan bedob még egy nyugtatót. A kék selyemmel borított, címeres falak között, a díszes, kék cirkóniumból készült lépcsők tövében sokkal kisebbnek érzi magát, mint a végtelen, üres űrben, otthonos vadászhajóján. Sokáig nem kell várakoznia. Nyílik egy oldalsó ajtó, és Júlia Antónia Hunyady, a hadügyek minisztere lép mellé.

Vida Krisztina 1996-ban született Szatmárnémetiben, író és illusztrátor, Marosvásárhelyen él. Önmagáról így fogalmaz: „Szeretek izgalmas mesevilágokat teremteni, amit hol novellákkal, hol pedig rajzokkal teszek. Ha színeket keverek vagy történeteket szövök, még a legrosszabb napon is jobb kedvre derülök. Akkor vagyok a legboldogabb, ha a kép és a szöveg együtt jelenhet meg.”

Damian elmeséli az álmát a gyémántszemű kígyóval és a csillagok táncával, majd a látogatást Nunuval az imayánál. Aniya azt mondja, ő is álmodott már a háromszemű kígyóval. Valahogy úgy, hogy a kígyó szájában utazott, és ő maga volt a kígyó, először a labirintusban, aztán kint, a csillagok között, és ahogy egyre távolodtak a csillagok, egyre inkább csak az üres űr maradt, és csak úszott tovább, és könnyűnek érezte magát, és érezte, hogy otthon van.

Hya bolygója felé fordított oldalán soha nincs igazán sötét, mivel a bolygó is, testvérholdjai is megvilágítják. Kifelé fordított oldalán egy nap körülbelül negyven standard földi napnak felel meg (40 × 24 óra), egy éjszaka szintén. A holdfelszín alatti városokban mesterséges világítás szabályozza a 24 órás napciklusokat. Néhány napra egy háromszobás vendégapartmanban helyezi el vendégeit Eduardo.

– Itt egy gond van csak, mélyen tisztelt Reisz kapitány – mondja Eduardo –, embereim alaposan átkutatták a Nikét, és biztosíthatom, hogy Mercédes Lima nem volt a hajón. A Niké három utasa itt áll ön előtt. Ismerem őket jól, én hívtam Hyára egy hete, hogy nekünk dolgozzanak...

Damian csak félig eszi meg a rántottát. Miközben Dolores néni beszél, kezdi úgy érezni magát, mint aki bezárult a saját testébe, és csak nézni tud kifelé, ahogy a dolgok megtörténnek a távoli valóságban, miközben ő maga, ott belül, teste börtönében többé semmit nem ért és érez. Amikor Dolores néni elhallgat, sokáig nem tud megszólalni. Dolores néni fején átvillan, hogy tölt magának egy újabb whiskyt, de meggondolja magát...

A kályhához lépett, kinyitotta az ajtaját. Még hunyorgott kevéske parázs a hamu alatt. Gyorsan kivett a fásládából néhány vékony hasábot, ráhelyezte a parázsra, teli tüdőből ráfújt, a lángnyelvek szinte azonnal felágaskodtak, és mardosni kezdték a fát. A tűz ropogása kissé megnyugtatta. Majdnem teljesen besötétedett, már haza kellett volna érnie az állatokkal. Ott kellene lennie a csendes kis völgyben a nagyszüleinél és az anyjánál. Vajon mit csinálnak most, mire gondolnak?

Vörösen izzó hold, szikrák és hamu száll a homályban, valahol felsejlik az erdő. Damian egy mező közepén áll, és ahogy a holdat nézi, az hirtelen ezer meg ezer sötét madárrá bomlik szét, és szétrepülnek a madarak, éjfekete madarak, és elborítják az eget, fülsüketítő hangon énekelnek, és ellepik Damiant is, le kell buknia előlük a magas fűbe... aztán csend. Erdei ösvény, aztán folyosó, egy alak megy előtte, és tudatosul Damianban, hogy az apja az.

Nunu és Dolores néni Totó segítségével kiválasztják az úticélt és beállítják a megállóhelyeket. Hét bolygó kering a Nayaszamé csillag körül, a Serenitas (népessége 4 milliárd fölött) ezek közül a harmadik, a Nayaszamé egyetlen lakott bolygója. Az ötödik egy gázóriás, Ina, és Ina körül három hold kering, Amon, Nora és Hya. Mindhárom ipari és kereskedelmi központ. Ezek közül Hya a legnagyobb (népessége 250 millió fölött)...

„Bolygónk és otthonunk, Serenitas egyik legrégebbi kolóniája az emberiségnek, és a legelső a régi kolóniák közül, amely kivívta függetlenségét. Mielőtt felszabadítóink a Serenitas nevet adták neki, bolygónk egy űrteleszkóp nevét viselte, amelyet őseink a Földről küldtek fel, és amely először megfigyelte ezt a világot. Mi volt a neve ennek az űrteleszkópnak? Kattints a helyes válaszra.

Trombitaszó, vonul a hősi had. Trappol a ló, a sok huszár szabad.

Szendrey Júliát leginkább Petőfi Sándor szerelmeként, a „feleségek feleségeként” ismerjük, lényét Petőfi szerelmes verseinek tárgyával azonosítjuk. De Szendrey Júlia nem kitalált figura, nem egy szerelmi hősköltemény egyik szereplője, hanem hús-vér, érző és értő ember volt, aki írt, olvasott, alkotott, gondolkodott, felelősségteljesen létezett az őt körülvevő világban.

Hosszan húzódott a hegyek között a völgy. Mélyén kanyargó folyó, a folyó mentén egyenes országút, az úttal párhuzamosan, néhol azt hidakkal átszelve, fénylő vasúti sínpár. A völgyben szétszórtan apró házak, csűrök, ólak: a falu. A vasúton két-három szerelvény kattogott végig naponta...

Az út előbb sűrű fenyőerdőn vezetett keresztül, a fák tövét zúzmara ülte meg, a levegő hideg volt és nedves, a napsugarak csak nehezen tudtak utat törni maguknak a tűlevelek sűrűjén át. Feljebb ritkult az erdő, a fenyők szoros sorfala hátrébb húzódott. Mint a tenger hullámai Mózes előtt, mosolyogtam magamban. Kint a hegygerincen már szikrázó napsütés fogadott... hihetetlen távlatok nyíltak.....

Föld körüli utazásra hívtunk, körbejártuk a bolygót: túl korán és kényszerűen felnőtt gyermekekkel találkoztunk álom és valóság határán. Olyan álmok ezek a szövegek, amelyek túlságosan is a valóságból nőnek ki. Vannak a világon gyermekek, akik roppant nehéz és veszélyes munkával próbálnak hozzájárulni családjuk vagy saját maguk mindennapi megélhetéséhez, olyan mesterségekben, foglalkozásokban, amelyek létezését józan ésszel felfoghatatlannak tartjuk...

Föld körüli utazásra hívunk, körbejárjuk a bolygót: túl korán és kényszerűen felnőtt gyermekekkel találkozunk álom és valóság határán.