Fehér történet

A kályhához lépett, kinyitotta az ajtaját. Még hunyorgott kevéske parázs a hamu alatt. Gyorsan kivett a fásládából néhány vékony hasábot, ráhelyezte a parázsra, teli tüdőből ráfújt, a lángnyelvek szinte azonnal felágaskodtak, és mardosni kezdték a fát. A tűz ropogása kissé megnyugtatta. Majdnem teljesen besötétedett, már haza kellett volna érnie az állatokkal. Ott kellene lennie a csendes kis völgyben a nagyszüleinél és az anyjánál. Vajon mit csinálnak most, mire gondolnak? Fájó volt arra gondolnia, hogy aggódnak, rettegnek miatta. Bárcsak valamilyen módon üzenhetne nekik, hogy él, jól van, biztonságban van... Bár az utóbbiban nem volt annyira biztos. Ismét felhangzott a távolban a farkasüvöltés. Összerezzent. Távolibb, halkabb volt, mint a korábbiak. Talán elvonulnak és vissza se jönnek. Legalább reggelig ne, amíg kivilágosodik.

Nyikorgást hallott, az ajtó, amit az imént kulcsra zárt, hátravágódott. Jeges szél csapta meg. Rémülten ugrott fel a kályha mellől, dermedten nézett az ajtó felé, készen állt arra, hogy védekezzen, várta az ütést, harapást... De nem történt semmi, csak a dermesztő szél tódult befelé, az ajtónyíláson át látta a kavargó fehérséget. A hóvihar kitartóan tombolt tovább, mintha soha nem akarná abbahagyni. Végül minden bátorságát összeszedve odalépett az ajtóhoz, kinézett, csavargatta a fejét jobbra-balra: semmi, csak a hó, a hideg, a fehérség és a szél. Visszatolta az ajtót. Próbált még egyet fordítani a kulcson, sikertelenül, a zár nyelve félig előtolva elakadt, nem lehetett rendesen bezárni az ajtót. Becsukta, és gyorsan felkapta az asztal mellett roskadozó egyik széket, nekitámasztotta az ajtónak. Tudta, nem sokat ér, mégis megnyugtatta, hogy „talált egy megoldást”. Visszament a kályhához, tett még a tűzre, ezúttal egy vastagabb hasábot.

Teljesen besötétedett. Próbált aludni, de nem jött álom a szemére. Leült a kályha mellé egy kisszékre, időnként ránézett a tűzre. Még mindig érezte az aznapi átfagyást, még mindig jólesett a tűz közelsége, a lángok szinte perzselő forrósága, amikor belenézett a kályha gyomrába. Sokáig elnézte a lángok ideges táncát, ami furcsamód megnyugtatta. Sűrűn nyitogatta a kályhaajtót, de már nem tett fát a tűzre, takarékoskodnia kellett. A farkasok odébbállhattak, mert többé nem hallotta a fülsértő, elnyújtott üvöltésüket.

Így telt az éjszaka: nyitogatta a kályhaajtót, időnként felállt, odament az ajtóhoz, megnézte, rendben van-e minden. Rendben volt, visszament a kályhához, leült. Legalább harmincszor megismételte ezt a mozdulatsort az éjszaka folyamán. Az agyában folyton cikáztak a gondolatok, felbukkantak, eltűntek, izgágaságukat nem tudta lecsillapítani. Hol otthon járt, ahol a magukra hagyott állatok bizonyára rémülten húzódnak egymáshoz az istállóban, remegve a hidegtől és az éhségtől, hol a a csendes völgyben, a nagyszülők, az anyja körül, vagy azt próbálta kitalálni, hogy hol lehet, milyen messzire került, hogyan találhatná meg a hazavezető utat...

A végtelennek tűnő éjszaka mégis véget ért. A világosság lassan lopózott be a házba, először alig érzékelhető derengésként, aztán kósza homályként, majd szép lassan beszivárgott minden sarokba. Ahogy kivilágosodott a ház, úgy érezte, mintha nem volna már annyira magányos. Lassan azonban ismét úrrá lett rajta a nyugtalanság. Az el nem végzett feladat gondolata mardosta lelkét, ráadásul az állatokat is féltette, az anyja és a nagyszülei miatt is aggódhatott. Összeszedte minden erejét, és az ajtóhoz lépett azzal az elhatározással, hogy lesz, ami lesz, elindul, valahogy megtalálja a hazavezető utat, és még aznap véghezviszi azt, amire vállalkozott: hazatereli, biztonságba helyezi az otthon maradt állatokat. Nagy lendülettel nyitott ajtót, ám újabb meglepetésben volt része. Fehér fal tornyosult előtte, semmi egyebet nem látott. Most már biztos volt benne: egy rossz álom fogságában vergődik, amelyből valahogyan fel kellene ébrednie. Hogy fehér fal támad ott, ahol a kijáratnak kellene lennie, ahol tegnap bejött, ez nem lehet valóság. Csipkedte, pofozgatta magát: ébredjen már fel! Sajnos, éberebb már nem lehetett volna: lassan felfogta, hogy hatalmas hótorlasz keletkezett épp a kunyhó előtt. Majdnem teljesen elfedte a bejáratot, csak kétarasznyi rés nyílt a hófal teteje és ajtó szemöldökfája között, amelyen át látta az eget, a vattaszerű, gomolygó felhőket és a kósza hópelyheket.

Kusztos Júlia illusztrációja

A ház oldalánál egy szűk kis kamra húzódott, ahová a kályha mellett nyílt ajtó nélküli bejárat. Késlekedés nélkül bement, és lázasan kutatni kezdett a félhomályban. Nemsokára meg is találta, amit keresett: egy kopott, félig eltört nyelű lapátot. Összedörzsölte a tenyerét, és nekigyürkőzött a lapátolásnak. Ekkor a hótorlasz tetején egy szempár jelent meg, fölötte két hegyes fül. A látomás egy szempillantásig tartott. Meredten nézett arrafelé, de már nem látott semmit, csak a vakító fehérséget. Biztosan képzelődöm, gondolta. Már nem csodálkozott semmin.

(folytatjuk)

Szőcs Imre: A tűzember, Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2023.