A hyai vak imaya szerette a magányt. Valamikor volt neve, törékeny, világtalanul született kislányként: Szibill. Az ithembai árvaház küszöbén találtak rá két hónapos korában. Egy cetli volt alatta, rajta remegő kézzel írt mondat: Szibill, akit szeret az erdő, és messzire lát. Egyetlen tűpontos emléke volt azelőttről: kesernyés, de otthonos illat, kérges bőrű kéz, melegen dobogó szív és tüdő és puhaság, ahogy egy altatódalt dúdol valami időn és téren túli hang olyan nyelven, amelyet nem ismer.