Furcsaságon innen és túl – avagy mi a közös egy kisfiú és egy rajzolt nyúl életében?

David Almond: Skellig – Szárnyak és titkok

David Almond Skellig – Szárnyak és titkok, Pongrác Kiadó, 2009.

Amikor először kezembe vettem ezt a könyvet, eléggé kétkedve álltam hozzá. Bár mondják, hogy a könyvet ne a borítója alapján ítéld meg, mégis úgy gondolom, hogy a küllem valamelyeset tükrözi a tartalmat. Úgyhogy fenntartásokkal, de egy olyan ember ajánlására, akinek az értékítéletében megbízom, belevetettem magam David Almond csodás elemekkel teleszőtt, életszagú regényébe.

A szerzőről azt kell tudnotok, hogy egészen eddig a könyvéig – amelyet egyébként 1998-ban, a negyvenes éveiben adott ki – írói munkásságát nem koronázta siker. Brit származású író, és gyerekkora óta arról álmodozott, hogy majd a könyvtárak polcain fogja viszontlátni saját könyveit. Ám hosszú út vezetett a sikerig. Dolgozott építkezéseken, kefeárusként, postásként. Harmincéves korában azonban felhagyott minden munkájával, hogy az írásnak szentelje magát, de látszólag mindhiába. Majd a Skelliggel berobbant a köztudatba.

Moskát Anita így ír a moly.hu-n erről: „Amikor az ifjúsági könyvek célcsoportjába tartoztam, egyáltalán nem olvastam ilyesmit – bár akkor talán nem így fogalmaztam volna meg, de zavart a túlzott biztonságérzet, az idealizmus, hogy a gyereket meg kell óvni mindentől, ezért csupa szépről és jóról olvasson csak. Bár a kezembe akadtak volna David Almond művei! Mert ő tudja, hogy attól még, hogy valaki fiatal, ugyanúgy érzi a fájdalmat, ugyanúgy beszélni kell a problémákról, legfeljebb más nyelven. És ez a gyermeki fantáziavilágból fakadó, szimbólumokkal átszőtt csodavárás és a valóság kegyetlensége, a szorongások, a haldokló kishúg iránti féltés gyönyörű nyelvvé áll össze. Most is élmény volt olvasni, de legszívesebben a kezébe nyomnám a tizenkét éves önmagamnak: tessék, ezt kerested olyan sokáig.”

Nekem is az volt az első benyomásom tíz perc után, hogy olyan, mintha nem is kamaszoknak szóló regényt olvasnék. A hangvétele valahogy kortalan, mondhatni: felnőttes. Nem próbál olyan nyelvezetet használni, ahogyan a kamaszok beszélnek. Van a mondatoknak éle, rezignált, kissé szomorkás íve. Ez kezdetben zavart, de csak amíg ki nem bomlott a történet.

Michael és családja új környékre költöznek, és ha ez önmagában nem lenne elég nagy változás, még a kishúga állandó betegeskedése is bizonytalanná teszi a család életét. A fiú teljesen magára marad: szülei csupán arra tudnak fókuszálni, hogy a kisbaba életben marad-e vagy sem. Egyszerre tudtam azonosulni a szülőkkel, mégis mélyebb rétegeiben érezhettem át a saját bőrömön, milyen lehet ilyenkor nagy testvérnek lenni. Eltörpülni, mintha láthatatlan lennél. S ha mindez nem elég, akkor még el is várják, hogy megértsd, milyen nehéz most ez nekik. De hol van mindebben a gyermek? Neki talán nem rohadtul nehéz?

„Egy idő múlva anya kikiabált, hogy bemegyek-e ebédelni, de én visszakiabáltam, hogy inkább kint maradok a kertben. Erre kihozott nekem egy szendvicset és egy doboz kólát.

– Sajnálom, hogy minden ilyen rohadtul néz ki, és mi is mindannyian ilyen rohadt hangulatban vagyunk.

Megsimította a karomat.

– De te megérted. Ugye megérted, Michael? Igen?”

Az udvaron áll egy garázs, tele lomokkal, szeméttel. Michael szülei megtiltják neki, hogy bemenjen, ő meg nyilván már csak azért is kíváncsi rá. Ezért több ízben is próbál bejutni. Úgy képzelem el ezt a garázst, mint Alice-t és Csodaországot, csak itt éppen az élet kevésbé csodálatos oldalába nyerhetünk betekintést. Ugyanis Michael talál egy lakót a garázsukban: egy hajléktalan férfi költözött be oda.

Michaelben nagyobb a kíváncsiság meg az empátia a félelemnél. Fél bemenni oda, az ott lakó ember sem a legbarátságosabb, mégis visszamegy hozzá, ételt visz neki. Mintha ez a világ jelentené számára a menedéket, ahol bár minden ijesztő és kiszámíthatatlan, valahogy otthonosabb számára, mint a családja. Szülei figyelmét annyira lekötik a kisbaba körüli aggodalmak, hogy Michaelre már nem marad energia: rá esik a „te vagy a nagyobb, megértő testvér” nyomasztó szerepe.

Egyszerre láthatjuk és érthetjük meg a szülők helyzetét, ugyanakkor reflektorfényben az elmagányosodott gyerek, aki magára marad gondjaival, félelmeivel. Amikor nagy problémák vannak a családban, akárhány éves vagy, nem látsz ki belőle. Amikor még magadnak is alig tudsz ott lenni, a gyereked kiesik a látókörből, ami számára viszont egyenlő a teljes magánnyal. És ezen ponton érthető meg, miért érez Michael felelősséget a garázsban lakó ember iránt: így ő maga is fontos, valakinek az élete múlik rajta, akiért legalább tenni is tud. Szemben a beteg kishúgával, akinek az egészsége rosszabbodik, és az egész család magatehetetlenül figyeli ezt.

Michael elkezdi tehát rendszeresen látogatni a garázslakót. Van még egy barátja, Mina, a szomszéd kislány. Szülei az otthoni oktatásban hisznek, a kislány sokat ül a fán, és figyeli a fekete rigókat. Michael úgy érzi, ennek a lánynak el meri mondani a különös kerti lakót. A bácsi egészsége nem túl jó, és Michaelben munkál a vágy, hogy valahogyan segítsenek rajta. Lassan bomlik ki a viszony a garázslakó és Michael között. Kezdetben egy mogorva, undok alak, akit mintha semmi nem érdekelne, viszont amikor Michael mesél a beteg kishúgáról, megkéri, hogy gondoljon ő is rá: legyen jobban a testvére.

„Felálltam, és elkezdtem kimászni a kartondobozokon kívülre. Haboztam.

– Gondol majd a kicsire? – kérdeztem.

– He?

– Gondol majd rá? Hogy kórházban van? Gondol majd rá, hogy jobban legyen?

Megint morgott.

– Kérem – próbálkoztam újra.

– Igen, a fenébe is, igen!”

A halál szaga mindvégig a levegőben lebeg. Többször is elhangzik a kérdés – első körben biológiaórán teszi fel Michael –, hogy mire való a lapocka. Anyja válasza még inkább kiemeli az elmúlás lehetőségét:

„– Azt mondják, hogy ahol a lapockád van most, ott voltak régen a szárnyaid, amikor angyal voltál – mondta. – Azt is mondják, hogy ott fognak kinőni majd a szárnyaid.

– De ez csak mese, nem? – kérdeztem. – Tündérmese kisgyerekeknek.

– Ki tudja... Talán valamikor mindannyiunknak volt szárnyunk. S talán egy nap újra lesz mindannyiunknak.

– Szerinted a kicsinek voltak szárnyai?

– Biztos vagyok benne. Csak nézz rá! Néha azt gondolom, talán még nem is hagyta ott teljesen a mennyországot, ezért nem találja itt a helyét a földön.”

Egy regény reményről, hitről – arról, hogy csodák igenis léteznek, s talán az angyalok is közöttünk járnak. Sokszor érzem magam is, hogy a valóságom sokkal inkább egy fantasy-kalandregény, és szeretem is, a lentjeivel, fentjeivel együtt. Sokszor nehéz és kilátástalan az életünk, és úgy tűnik, hogy egy-egy feladat, élethelyzet megoldhatatlan. A segítség mégis a legváratlanabb pillanatokban jön – de mindig megérkezik!

Dániel András: A nyúlformájú kutya

Previous Next

Dániel András: A nyúlformájú kutya, Tilos az Á Könyvek, 2018.

Gondoltatok már bele abba, hogy ha néha hagyjuk, kibontakozzanak lassan az ötleteink, álmaink, akár nagy dolgok is születhetnek belőlük? Dániel András egy interjúban pontosan erről számol be, hogy a jó dolgok néha egy kis firkálásból, például papírfecnire vetett nyúlformájú kutyából születnek:

„Sokszor a legváratlanabb helyekről ugrik elő egy ötlet. Most egy rajz volt az, amit egy valahonnan letépett papírdarabra firkáltam egyszer. Csak úgy, minden cél nélkül, mert állandóan firkálok minden, kezem ügyébe kerülő fecnire. Egy esetlen, bánatos arcú nyúl volt, ami alá– szintén csak úgy – odaírtam, hogy a nyúlformájú kutya. Valamiért hirtelen, ki tudja, miért, ez jutott az eszembe. Ebben azért már akkor érezhettem valamit, mert ezután felragasztottam a rajzot az íróasztalom melletti polcra.”

A nyúlformájú kutya egy irka-firka rövid, kis valaminek tűnik. Sok rajz, kevés írás. Az előző regény hangvételével teljesen összeegyeztethető: melankolikus és rezignált az egész légkör. A regény főszereplője keresi identitását: se nem kutya, se nem nyúl. Ránézésre nyúl, de azok felismerik hangjáról, hogy egy számukra veszélyt jelentő eb. Lehet, hogy kívül nyúl, de nem látszik, s valójában egy nyúllelkű, nyúlképű kutya? Ti érzitek néha azt, hogy nem is azok vagytok, akiknek néznek, gondolnak benneteket?

Mindkét regény kapcsán az fogalmazódott meg bennem, hogy lehetséges: az igazán lényeges dolgokat nem kéne konkrétan megfogalmazni (vagy: lehet-e egyáltalán?). Elég csak körülírni, megteremteni az atmoszférát, és a kimondatlan megjelenik a fantáziánkban, vagy inkább a lelkünkben?